- Gyermekkori vonzódásom a természetfeletti után -

    Sokszor álmodtam, és sok álmom megtörtént a valós életemben is. Álmok mellett voltak más megtapasztalásaim is amik a hitemet erősítették, és most is egyre több olyan megtapasztalásom van ami erősíti a hitemet. Viszont a hitem alapját azt hiszem a Biblia olvasása, és a hívőkkel való beszélgetések fektették le.

Amikor még nem voltam hat éves sem, egyik alkalommal az anyukám és a nagymamám mindenáron akaratom ellenére elkísértek valahová, ahova én semmiképp sem akartam menni. Ott végül is nagyon jól éreztem magam velük, de hazafelé menet történt egy baleset velem, ami miatt lelkiismeret furdalásuk volt.

Emlékszem, hogy anyukám vagy a nagymama, kijelentette akkor, hogy többé soha nem fog sehova sem kényszeríteni. Ez annyira belém ivódott, mintha valami természetfeletti képességemre gondoltak volna.

Volt, hogy időközönként elvittek (és otthagytak) vendégségbe az apám szüleihez/nél.

Jósoltam a kávéscsészéből a nagymamámnak, és a barátnőjének. Emlékszem azokra a konkrét képekre, amiket láttam abban az időben, a kávézaccban, ami valóban meg is történt pár órára miután kimondtam a jóslást.

Ma tudom, hogy ez nem tetszett az Úrnak. Viszont ez mutatja a nyitottságomat a szellemi irányzat felé, már gyerekkoromban.

Tíz éves koromban, már második mostohaapám mellett, amikor már a szeretett anyai nagyszüleim elhunytak és a mostohaapám anyukájára néztem, mint nagyanyámra és arra figyeltem fel, hogy Ő jár egy kis házi csoportos bibliatanulmányozásra, amit egy Jehova Tanúja ad elő.

Bár jártam már előtte hittanra, mégis volt bennem egy éhség az után, hogy többet megtudjak Istenről és a bibliáról. Gyorsan és könnyen rávettem őket arra, hogy hozzánk is járjon az a „Péró testvér”. Élvezettel hallgattam az előadásait, és olvastam az irodalmukat. Hamar elkezdtem mindenkinek hirdetni az ’igazságot’.

Három év tanulmányozás után szerettünk volna bemerítkezni, de a szüleim nem tudták teljesíteni a feltételeket, engem meg a ’vén’ testvér nem tartott elégé felnőttnek, így a keresztelkedés elmaradt. Nekem ez csalódást okozott. 12 évesen elkezdtem titokban cigizni, meg alkoholt fogyasztani.

A szüleim két évre rá 1991-ben bemerítkeztek. Engem megint nem merítettek be. Eltávolodtam Istentől. Vágytam arra, hogy imádkozzam és Istennel legyek, de önfejű, akaratos, és ellentétes döntést hoztam. Tizenöt évesen minden hétvégén lerészegedtem, volt úgy is hogy talicskával toltak haza.

A szakképzőt úgy jártam, hogy sokszor nem volt pénz bérletre, és vagy kerékpárral, vagy stoppal mentem suliba, míg 92’ tavasszal meguntam a kilátástalanságot, otthagyva a sulit egy kis maszek pékségbe szegődtem inasnak, némi zsebpénzért meg kenyérért cserébe.

Folytattam a szerencsejáték, alkohol, és más káros szenvedélyekben, való életet 93’ decemberig, amikor..

Isten újra megszólított!

Felkeltem éjfél után, hogy mennyek a pékségbe dolgozni, de közben elment az áram. Nem volt értelme ilyenkor bemennem, így rákényszerültem gondolkodni. Eszembe jutottak azok a dolgok amiken már átmentem, amiket tanultam. Némi gúnnyal emlékeztem meg arról, amit Jehova Tanúi között tanultam, és amiket magam is tanítottam. Majd kezdtem hozni érveket, amik igazolják a jelen gondolkodásomat. Viszont az érvekkel jöttek az ellenérvek is. Minden gúnyos megjegyzésre jutott egy-egy bibliai igazság, ami azt leszereli. A végén mire megjött volna az áram már meg voltam győződve a bűnösségemről, és bűnbánatban volt a lelkem. Ahogy gyalogoltam a pékségbe, néztem az égen a csillagokat, és egy hatalmas fokú istentisztelet töltött el – így újra megtértem.

Attól a hétvégétől, rendszeresen és megingatlanul, jártam a gyülekezeti összejövetelekre. 1996 márciusában bemerítkeztem Újvidéken.

94’- ben 18 évesen, elköltöztem otthonról, 20 km-re levő Kikinda városba, ahol ugyancsak pékségbe kerültem. Ekkor kezdődött igazán a vándorlásom. Utána elköltöztem Szabadkára, majd vissza Kikindára, majd le egy szerbiai Zajecar városába, és 98’ -ban, megkapva a sorkatonai szolgálatra való behívót, visszamentem a szülőfalumba.

Úton hazafelé tanúja voltam egy áldásnak.

A buszon mellém ült egy szerb ortodox pap. Mellette megállt egy férfi, aki látva a papot, nagyon csúnyán szidta az Istent, azzal a szándékkal, hogy a papot sértegesse.

A pap csak szomorúan nyelt. Nem válaszolt semmit.

Én nem bírtam hallgatni, és visszakérdeztem.
- Ön azt hiszi, hogy ez a nép jobbat érdemel? Ezt… meg azt… tesszük egymással, majd Istent szidjuk, mint ellenségünket. Ön segítene ilyen embereken amilyen maga?

Az ismeretlen férfi, megszégyellte magát, majd elhallgatott és a következő megállónál leszállt.

A pap hozzám fordult és hálásan azt mondta, hogy: - ezt jól mondtad neki.

Nem mondtam el senkinek, hogy ki vagyok (szektás), csak élveztem az elismerést, nem csak a paptól, hanem más utasoktól is, akik nem mertek megszólalni, amíg le nem szereltem az ellenséges férfit.

Amikor szállt le a pap, megáldotta a buszt és az utasokat!

Tovább utazva, elaludtam. Nagy rázkódásra ébredtem. Iszonyat sebességgel haladt el mellettünk egy teherautó, elsöpörve maga előtt a személyautókat mintha csak papírból lettek volna.

Rengeteg sérült, meg halott, benzinszag, kiabálás. Én leblokkoltam. Mások meg igyekeztek segíteni. Vitték a sérülteket az autópálya másik oldalára és küldték őket a kórházba azokkal, akik megálltak.

Visszaszálltunk a buszra és folytattuk az utat. A sofőr, sokk alatt azt mondta, hogy:
- Nem értem, mért volt bennem az a késztetés, hogy busszal besoroljak a belső sávba, ilyet soha nem tennék magamtól – és mekkora szerencse, bele se merek gondolni, mi lenne ennyiünkkel, ha nem sorolok be.

Ez volt az áldás ereje.

Katonai – civil szolgálat

Későn éjjel hazaértem, és reggel már jöttek is értem a rendőrök, amiért nem jelentkeztem a kirendelt helyen, hogy felvegyem a katonai szolgálatot. Elvittek Törökbecsére, a rendőrkapitányságra, ahol meg kellett várnom a katonai rendészet tagjait. Azok elvittek a Nagybecskereki laktanyába, ahol kihallgattak és elkísértek Bélamajorra (Karađorđevo) ahova kirendeltek a katonai-civilszolgálatra.

Onnan másnap elszállítottak Szerémségi Nikinci-be, egy katonai szállodába. Két másik Tanú- tesóval maradtam ott a következő 7 hónapban.

Mindenképp Istennek szerettem volna megfelelni! Nem tudtam, hogy ez a szolgálat sérti-e Isten elveit, rendelkezéseit (Jehova Tanúi úgy hiszik, hogy a katonaság kötelékébe való tartozás egyenlő az Istentől elidegenedett és ellenséges világhoz való tartozással, ami lényegében önkizárásnak tekinthető). Telefonáltam, majd meg is látogattam a Belgrádi Bétel munkatársait azzal a kéréssel, hogy hozzanak döntést eme új ’civil szolgálat’ - helyességéről vagy éppen helytelenségéről.

Mivel nem tudtak döntést hozni, így maradtam a besorolt státuszban következő 7 hónapban.

Kezeltük a központi fűtés, vegyes tüzelésű kazánját, takarítottunk, füvet nyírtunk, gereblyéztünk, szenet hordtuk a raktárba, pincérkedtem, mosogattam… amíg eljött a Nátó bombázás ideje.

Prófétálás ajándéka?

Egyik nap, amíg gereblyéztünk ara járt néhány gyerek, akik valami oknál fogva megdobáltak bennünket kavicsokkal. Nem emlékszem akkor mire gondoltam és mit éreztem, csak egy sárga hajú gyerekre emlékszem közülük, ahogy dobál bennünket.

Valamikor utána ebéd közben, hirtelen átjárt egy kellemetlen érzés, ami halálesetre emlékeztetett, és óhatatlanul kimondtam:
-              Valaki meghalt, - De ki? - Ki halt meg? - Az a szőke gyerek, aki megdobált bennünket!
Szólt a monológom.

Társaim összenéztek és elkezdtek nevetni.
-              prófétának képzeled magad? Kérdezte egyikük jókedvűen.

Pincérnő hallotta az egészet.
Pár órára rá. Hívott bennünket a pincérnő.
-              Misó! Most mondják, hogy dél körül
(amikor ebédeltünk, és kimondtam a nevetséges monológomat).
-              Az XY-nak a fia, aki kifejezetten sárga hajú, megfulladt a bányatóban.

Leesett az állunk!

 A társam, aki tudott angolul elővette a Jehova Tanúi tanításainak a zsinórmértékét az ’Éleslátás’ című két kötetes tanítás gyűjteményt, és kikereste, majd szerbül tolmácsolta a prófétai ajándékról szóló passzust, ami kimagyarázta azt a tényt, hogy miért nem történnek csodák napjainkban.

Nem emlékszem mire jutottam ezzel az érvvel, de a természetfeletti érzékelések folytatódtak.

Újabb kijelentés

Egyszer eljött az az idő, amikor mindenki arról kezdett beszélni, hogy az amerikaiak bombázni akarnak bennünket. A már említett pincérnő megkérdezte tőlem: - Szerinted fognak bennünket bombázni?

-              Azt majd hajnali 2 óra 13 perckor megtudjuk. Csak úgy rávágtam.

És hajnali 2 óra 13 perckor megszólalt a légvédelmi sziréna. Mindenki kiment az utcára aggódva, hogy most mi lesz. Néhányan elmentek a tűzoltóságra érdeklődni, és azt a hírt hozták, hogy az ügyeletes, részegen benyomta a riasztást, mert hallotta a rádióban Bill Klintont, ahogy azt mondja, hogy elindul a bombázás.

Érdekes hogy pont 2:13 volt az órán, amikor a szirénára ébredtünk.

Szökés

Hét hónap katonai szolgálat után, a Belgrádi Bételből értesítettek, hogy megjött a válasz a Vezető Testülettől (Jehova Tanúi világszervezetének a vezetői, ami általában 12 főből áll). A válasz az volt a státuszunkról (civil szolgálat), hogy nem elfogadható Jehova Tanúi számára, így ha ebben maradunk (a civil szolgálatban), akkor ugyan az lesz, a sorsunk mintha katonai szolgálatot teljesítenénk. Azaz be fogják jelenteni, hogy önszántunkból kizártuk magunkat a szervezetből (kiléptünk, - elkülönültünk).

Kilépéssel az jár együtt, hogy senki sem beszélhet a kiközösítetthez, nem üdvözölheti az utcán, és ha családtag lenne, akkor meg nem beszélhetnek vele a hit dolgairól. A gyülekezetben nem szólhat senkihez, közvetlenül csak kezdéskor léphet be a terembe, és ahogy vége az összejövetelnek, azonnal távoznia kell.

A két tesót nagyon letörte ez a hír. Nem volt kérdéses számukra a helyzet. Azonnal elfogadták az önkiközösítést. Én nem tudtam ezt elfogadni, és sztrájkolni kezdtem. Felhívtam az egyik vént valamelyik gyülinkből, hogy értesítsem arról, hogy én már nem fogadom el a civil szolgálatot, és hogy maradok a szervezet tagja.

A katonai szállodában ezt lázadásnak vették, és miután többszöri próbálkozásuk után sem tudtak rábírni a szolgálatra, így átadták az ügyemet az illetékes hatóságnak ahol elsőre egy hét fogdára ítéltek.

A fogdában már első nap, amikor a laktanya közepén gazoltam, ráébredtem arra, hogy valahol sántít a Vezető Testület döntése. Mert, hogy nem támogathatom munkámmal a félig katonai intézményt két évig, viszont rabként akár kétszer vagy háromszor öt évig is támogathatom a katonaságot közvetlenül és teljes mértékben.

Elkezdtem azért imádkozni, hogy Isten rendeljen ki egy harmadik lehetőséget, mert számomra egyik sem jó.

Mielőtt letelt volna az egy hét, már is jöttek értem Karađorđevoból, hogy újra próbára tegyenek.
Beülve az autóba már is érdeklődtek az álláspontomról. Mikor azt mondtam, hogy semmi sem változott, akkor egyikük azt mondta barátilag, hogy:

 -             neked akkor csak az lenne a megoldás, ha valahova külföldre mennél.

Amikor ezt hallottam, ez olyan mély és erőteljes gondolat volt, hogy mindjárt ezért kezdtem imádkozni.

-              Uram Istenem Jehova, ha ez az, a ’harmadik lehetőség’, akkor tudasd velem kérlek, hogy megértsem. Legyen ott, ha odaértünk egy idegen autó, és ha annak a vezetőjét megkérem, legyen hajlandó engem elvinni Újvidékig.

Nem értettem mért Újvidéket kértem az Úrtól, hiszen ez ellenkező irány volt attól, ahova igyekeztem volna menni.

Amikor Karađorđevoba értünk, ott volt egy idegen autó, és amikor elmondtam neki, hogy meg akarok szökni és elvinne –e? -valameddig?           Ő azt válaszolta, hogy:

-              igen, de csak Újvidékig!

Lehet, hogy hibáztak a felügyelőim, mert egészen ’véletlenül’, nálam voltak az irataim, meg az összes holmim, bepakolva. Csak fel kellett emelnem az utazótáskát és elindulni.

Este volt 1999. augusztus 22. vasárnap. Nem őrizett senki. Beültem a kocsiba és eljöttem az idegennel. Újvidékre éjfél tájban érkeztünk meg. Kiszálltam az autóból, az autóbusz pályaudvarnál. Közben imádkoztam:

-              kérlek Istenem Jehova, ha valóban támogatsz ebben a szökésben, akkor ne találkozzak se katonával se rendőrrel az utamon, de ha nem támogatsz, akkor kérlek, bukjak le még itt, hogy ne tudják meg, hogy külföldre akartam szökni.

Ahogy befejeztem az imát. Feltűnt előttem egy rendőr. Megijedtem.

-              Uram akkor még sincs harmadik lehetőség?       -Kérdeztem Istent.

Hirtelen a bokrok közül, kitántorgott egy részeg fazon, akit a rendőr azonnal megállított, én meg elmentem mellette.

Amikor odaértem a vasútállomásra, odaszegődött mellém egy fiatalember bekötött kézzel. Nem tudom miről társalogtunk, de egy vonatra szálltunk fel, és ott is mellém ült.

Nem volt nálam annyi pénz, hogy elég legyen a vonatra Szabadkáig, de imádkoztam és bíztam.

Amikor bejött a kalauz. Már tűkön ültem, mert nem volt ötletem hogyan magyarázom ki magam, vagy meddig lesz elég a pénz, és mennyit kell majd még utána gyalogolni, de nem kellett gyalogolnom, sem aggódnom.

A mellettem levő fiatalember felpattant és támadóan, panaszkodva szólította meg a kalauzt többes számban beszélve.

-              Hogyan jussunk haza a Koszovói harcokból? - mert, hogy a katonaság nem adott rá pénzt, meg sebesültek is vagyunk ráadásul...

A kalauz csak legyintett és tovább állt. Amikor odaértem Szabadkára, kigyalogoltam Kelebiára.

Útközben azért imádkoztam, hogy az Úr adjon valaki által útmutatót.
-              Merre mennyek, hol lépjem át a határt, és mikor?

Arra gondoltam, hogy majd édesapám elárulja ezeket, aki ott lakott az egyik tanyán Kelebiánál, de nem így lett.

Édesapám azt mondta, hogy:

-              Nem akarok miattad bajba kerülni fiam.

Ekkor megint megijedtem, mint amikor rendőrt láttam, pont miután imádkoztam, hogy ne találkozzak vele.

-              Uram, akkor most mi lesz?    -Ismét kérdeztem Istent.

Erre, átjött az édesapám egyik ismerőse és miután rákérdezett, hogy mi van velem, és máris magyarázta, hogy merre, és mikor mennyek, és amikor át érek akkor utána hova mennyek.

Megkérdezte, hogy van-e forintom, majd adott annyi pénzt amennyi pont elég volt ahhoz, hogy odaérjek a nagybácsimhoz Pécsváradra. Majd megszálltam az unokatesómnál három hétig.